Memento mori - Mindenszentek előtt...

Memento mori!

 Mottó: 

     Mért legyek én tisztességes?

     Kiterítenek úgyis!

     Mért ne legyek tisztességes!

     Kiterítenek úgyis.

(József Attila: Két hexameter 1936.)

Jó pár éve már, hogy egyik karácsonykor megleptük magunkat egy IKEA-s polccal, majd az ünnep után közösen „legóztunk“ az új bútorral. Akkor tízéves Panna lányunk egyszer csak belehuppant az üressé vált nagy dobozba, még a fedelét is magára hajtotta: „Anya, nézd, koporsó!”

Persze ilyenkor mit mond az ember elsőre: „Ugyan, édesem, ezzel nem jó tréfálni! Sokat kell még addig élned!”

Aztán hirtelen eszembe jutottak a karthauziak. Talán csak Jókai élénk fantáziájának terméke a némasági fogadalmat tett, éjszakánként koporsóban alvó szerzetes, aki egyedül ezt a mondatot ejti ki a száján: emlékezz a halálra! Mondtam is Pankának: „hát tudod, voltak szerzetesek, akik minden este belefeküdtek a leendő koporsójukba…”

Igen erőteljes az üzenet: nap mint nap legyünk tudatában, hogy életünk ezen a földön véges. Egy csapásra megváltozott a hangulat, az addigi csevegés helyébe igazi beszélgetés lépett.

Meghökkentő talán egy gyerekkel a halálról beszélgetni, de előbb-utóbb rákényszerülünk, akár egy rokon elvesztése, akár egy út közben látott baleset vagy a napi hírek kapcsán. Persze el lehet intézni a kérdést gyorsan is, de tapasztalatom szerint az a jobb, ha gyerekeinknek minden „kínos” kérdésről – legyen az a gólya és a babák összefüggése, a válás vagy a napi hírek – az igazságot mondjuk el, mindig a maguk szintjén megfogalmazva. Ennek megfelelően a hitünk szerinti igazságot ismerik a mi gyerekeink is, és öröm látni, mennyire magától értetődően beszélnek a halálról és az utána következő örök életről.

Vajon mi, felnőttek tudunk-e ilyen természetesen viszonyulni az elmúláshoz? Azt hiszem, legtöbben nem szeretünk róla sokat elmélkedni, inkább elhessegetjük magunktól a gondolatot, hogy egyszer mi is eltávozunk ebből a világból. Kényelmesnek tűnik ez a megoldás, de csak halogatása az egész életünk szempontjából döntő jelentőségű kérdésnek: mi következik azután?

A mai civilizációt joggal nevezik a halál kultúrájának. Lépten-nyomon találkozunk véres képekkel, nem is kell hozzá akciófilmet néznünk, csak a napi híradót. A halál megszokott, mindennapi fogalomként szerepel a szótárunkban, anélkül, hogy valóban felfognánk a jelentését. Nem szívesen gondolunk bele, hogy a halálba vezet az az út, amelyen a mai civilizáció egyre gyorsabban rohan – mondván:  „kiterítenek úgyis”, ha már meghalunk, legalább addig szórakozzunk jól.

Hiszen, ha a halállal minden véget ér, akkor az ember csak az anyag különleges, de múlandó állapota, egy hihetetlenül bonyolult, de végső soron céltalan képződmény, élete a hatalmas világegyetem évmilliárdjaiban mindössze egy röpke villanás. Akkor pedig abban a – jó esetben – nyolcvan-száz esztendőben kell minél többet „élnünk”, amit a földön eltölthetünk. S akkor a szenvedés, a nehézségek mind megrabolnak bennünket, megfosztanak az amúgy is rövidre szabott élvezet egy részétől.

Így értelmét veszti a szeretet, a hűség, az áldozatkészség, a türelem, az erkölcs – és csak az érdek, a pillanatnyi, minél hamarabb megkaparintható élvezet és haszon számít. Rettenetes kép rajzolódik elénk, ha következetesen végiggondoljuk, mit ér az élet, ha nem örök. Ez a rettenetes kép immár csaknem teljesen megvalósul: az emberek árucikké nyomorítják önmagukat és egymást, reményvesztett emberek eldobják maguktól az életet, kétségbeesett édesanyák elvetik magzataikat, rémisztő sebességgel irtjuk magunk körül az életet, nem csupán az élővilágot, de önmagunkat is. Rohanunk egyre veszettebb tempóban – csak a legfontosabb kérdésre nincs válasz: mi végre mindez?

Gondoljunk bele a másik lehetőségbe is: ha az ember örök életre születik, ha a testi halál átmenet egy új, tökéletes életbe, akkor a földi lét voltaképpen készülődés a valódi életre, tanulópálya, növekedés, hogy az örök létben otthon lehessünk. Akkor talán azért vagyunk a világon, hogy valaha otthon lehessünk – a mennyben.

Immár bizonyított tény, hogy az emberiség egyetlen nagy család, a genetika tudománya megkérdőjelezhetetlen érvekkel alátámasztja az évezredes hitet, hogy az emberek mindnyájan testvérek. Azaz egyetlen család gyermekei, a családfő pedig ki lehetne más, mint a Teremtő.

Ha így áll a dolog az ember eredetével, akkor nem lehet mégsem véletlen, értelmetlen, céltalan a léte; akkor van Valaki, aki figyel ránk, számon tart bennünket, sőt számon tartja hajunk minden szálát, de még a kis verebekre is gondja van. Ha pedig a Mindenható, a Teremtő viseli gondunkat, akkor nem történhet az életünkben semmi, amiről ne tudna. Így értelmet nyer még a szenvedés, a küzdelem is: mint edzés, erősítés, felkészülés a ránk váró örök hivatásra. És ha a lényeg ott vár bennünket, a halál kapuján túl, akkor nem itt kell megtalálnunk a teljességet, akkor nem kell beérnünk múlandó élvezetekkel, romlandó kincsekkel. Ha az Élet maga a Szeretet, akkor a szeretetnek van igazán értelme, akkor az ajándékozás a legnagyobb érték, akkor igaza volt Karol Wojtylanak, akkor valóban a szeretet civilizációját kell felépítenünk a halál kultúrája helyett, és akkor a földi élet egyre jobban hasonlít majd a mennyeire.

Megjelent a Family Magazin II/1. számában

Tekintetek kereszttüzében

Tekintetek kereszttüzében

Egy barátnőm panaszolja, hogy nem szívesen megy az eddigi gyülekezetébe, mert amióta a családjában gondok vannak, úgy érzi, ferde szemmel néznek rá sokan. A kicsi lányom panaszolja, hogy az oviban kinevették a kedvenc játékát, mondván, olyan „babás”. Nagymamánk fél a „falu szájától”, mit mondanak, ha nem elég tiszta az udvar, rendes a ház.

Tekintetek kereszttüzében élünk, számtalan elvárásnak igyekszünk megfelelni folyamatosan, ráadásul ezek az elvárások sokszor egymásnak is ellentmondanak. Egyszerre kellene maximumot nyújtani a szakmában és családban; folyvást elérhetőnek ugyanakkor kiegyensúlyozottnak lenni; fiatalon tapasztalattal rendelkezni, idősebbként rugalmasnak, lendületesnek maradni…  Bár lassacskán újra becsülete van a tapasztalatnak, az ősz fejnek, azért aki ad magára, az ötvenévesen is harmincötnek igyekszik látszani. Segítséget ígérnek a csodabogyók, csodakencék, csodatornák – egész iparágat tart el a szépségre vágyók igyekezete. 

Gyerekeink is hamar megtanulják, hogy figyelni kell, ki mit szól, és alkalmazkodni, megfelelni lehetőleg mindenütt. Ehhez az alkalmazkodáshoz persze az is hozzá tartozik, hogy magunkban, meg néha hangosan is, bosszúsan szidjuk a szabályokat, eredjenek azok bár a főnöktől vagy a kollégáktól, a tanároktól vagy az osztálytársaktól, a szomszédoktól vagy a rokonoktól. A kívánalmakat tehát általában nem fogadjuk el, csak a látszatot igyekszünk fenntartani.

Érdekes felismerése a neurológia tudományának, hogy a jutalmazás-büntetés hagyományos és „jól bevált” módszerei is ezt a látszatfenntartást szolgálják illetve érik el csupán. Gerald Hüther, német agykutató hazájában igyekszik minél több pedagógust és munkahelyi vezetőt meggyőzni arról, hogy sokkal eredményesebb lesz a diákok illetve az alkalmazottak munkája, ha nem motivációnak csúfolt fenyegetésekkel vagy ígéretekkel próbálják kipréselni belőlük a kívánalmak teljesítését, hanem értelmes célt felmutatva meghívják és biztatva inspirálják őket. Kifejti, hogy a kíváncsi gyerekeket nem a kamaszodás teszi az iskolarendszer fásult elszenvedőivé, hanem az, ha szabvány-követelmények skatulyáiba igyekszünk őket begyömöszölni, lenyirbálva a kilógó szárnyakat, miközben nemigen mutatunk nekik olyan célt, amely megérné az erőfeszítést. Mi felnőttek is kedvetlenül dolgozunk, ha kamerák figyelik, hány percet töltünk az étkezőben vagy a mosdóban, ha hatalmas, egylégterű irodákban állandóan árgus szemek lesik, nem lazítunk-e, nem beszélgetünk-e.  

Az ilyen, ellenőrzésen és fenyegetettségen alapuló rendszer agyonnyomja a találékonyságot, a kezdeményezőkészséget, az önállóságot, hosszú távon az emberséget is. Hüther szerint, bár a háborúkkal, diktatúrákkal teli huszadik századnak jól jöttek a gépként irányítható tömegek, a harmadik évezred kihívásainak ezzel a mentalitással, ezzel a hozzáállással nem lehet megfelelni. Amit helyette szorgalmaz az agykutató: együttműködésre kész és képes, az új gondolatokra nyitott, kreatív emberek kellenek, méghozzá egyre többen. Sajnos a tudomány minden igyekezete ellenére a középszerűség látszik felülkerekedni, a fősodor nem e pozitív változások felé viszi az árral úszókat.

Az augsburgi Imádság Háza imakonferenciáján hallottam ennek a „kórságnak” legjobb ellenszerét: próbáljunk meg tudatosan kilépni a számtalan tekintet sugarából, vonuljunk vissza a „belső kamránkba”. Valahol olvastam, hogy néhány nagyvárosban, forgalmasabb helyeken kialakítottak „csend-szobákat”, ahová betérhet a zajtól elcsigázott járókelő. Ilyennek képzelem ezt a visszavonulást. Mint reflektorok éles fényei után a felkelő nap szelíd sugara. Itt, a belső kamrában egyetlen szempár lát minket, egyedül a Teremtőé, és ez a szempár szeretettel, vágyakozással tekint ránk, ahogyan egy jó szülő néz cseperedő gyermekére. Nem követel, hanem remél. Nem fürkész, hanem simogat. Nem ellenőriz, hanem biztat. Nem perzsel, hanem melenget. Nem megítél, hanem értékel. Nem noszogat, hanem hívogat.

Meggyőződésem, hogy az emberi igyekezet csakis a Mindenható tekintetének sugarában, az Ő vezetése alatt lesz képes mindarra a szép és nemes dologra, melyekről az igazi művészek és tudósok álmodnak. Lépjünk be tehát minél gyakrabban, minél tartósabban ebbe a csodálatos fénysugárba és vigyük magunkkal a világosságát a világba.

Megjelent a Family Magazin 2016/I. számában

Könyv-fordítás

Leadtam egy megtisztelő és igen kemény munkámat, egy kassai holokauszt-túlélő bácsi könyvét fordítottam németre, mert a tübingeni TOS gyülekezet ki fogja adni hamarosan.
Nagy feladat volt, nagy ajándék, súlyos ajándék - még olvasni is sok.
Yehuda Berkovits Auschwitz-Birkenauban "ünnepelte" a 14. születésnapját 1944. decemberében és végigszenvedte a halálmenetet 1945. januárjában, hóban-fagyban, Birkenauból Buchenwaldba. Talán az tartotta életben, hogy életben akarta tartani az édesapját. A hátán cipelte már ott, a menetben is, majd a felszabadulás után haza, Kassára.
Ami engem nagyon szíven ütött - a sok testi kín mellett - az a szörnyűség, hogy Kassán a szomszédok közül többen is azzal fogadták:
- Hát te túlélted? - a folytatást inkább csak a hangsúly árulta el, de akadt, aki ki is mondta: Hiszen neked ott kellett volna pusztulnod...

Persze voltak sokan emberséges emberek, akik segítették, róluk szeretettel emlékezik, de mégis rettenetes.
Hálás vagyok II. János Pál pápánkért, hogy mindannyiunk nevében bocsánatot kért annyi borzasztó gondolatért, tettért - adja Isten, hogy a szívünkben mindannyian ki tudjuk mondani ezt a bocsánatkérést és tiszta legyen a szívünk, a szeretet űzzön ki minden gyűlöletet és félelmet!

Ferenc pápánk tegnapi tanításából:

  Ez az a logika, amely Jézus küldetését és az egyház küldetését vezeti: megkeresni, „halászni” férfiakat és nőket, nem téríteni, hanem visszaadni mindenkinek a teljes méltóságot és szabadságot a bűnbocsánat által. Ez a kereszténység lényege: terjeszteni Isten újjászülő és ingyenes szeretetét, befogadóan és irgalmasan viselkedve mindenkivel, hogy mindenki találkozhasson Isten gyengédségével, és mindenkinek teljes élete legyen. 

Igen! A húsvéti előkészületünknek is erről kellene szólnia, hogy van bocsánat, nem kell a bűnt eltagadni, szépíteni, kimagyarázni, hanem egyszerűen kimondani. Persze ez nem olyan egyszerű, mert olyan szokatlan. De talán az a fő félelmünk, hogy ha kimondjuk, elismerjük a bűnösségünket, akkor, mint az emberi bíróságon, elítélnek. Csakhogy míg a földi viszonyok között az ártatlanság véleme a mérvadó, azaz a bűnösséget bizonyítani kell, addig Isten pontosan tud mindent, de Ő nem elítélni, hanem megmenteni, meggyógyítani akar. Mi meg takargatjuk a sebeinket előle...
Biztos, hogy a gyógyulás egynémely dédelgetett rossz szokásunk elvesztésével jár. Van, hogy Isten szinte egy csapásra szabaddá tesz egy bűnös szokástól, függőségtől, más gyengeségeinket meg nem veszi el, ahogy Pálnak is megmarad a tövis - ez a küszködés segít, hogy Isten irgalmába kapaszkodjunk továbbra is. Úgy érzem, Istennek az a legfontosabb, hogy Vele legyünk. Akkor tud nagy dolgokat ránk bízni. Mi meg sokszor magunk akarunk nagy dolgokat tenni, hogy imponáljunk Istennek. Kicsit vicces igyekezet. 
Milyen jó, hogy a mennyek országa a gyermekeké, hála Neked, irgalmas Apukánk! \○/

MEHR2016

Csak egy rövid bejegyzés:
Itt vagyunk Augsburgban a vásárközpontban, ahol 6000 ember keresi Jézus személyes jelenlétét, ujjong és imádja az élet Urát, aki egyedül méltó az imádatra!
Sajnos a web stream csak németül működik, de fönt lesznek majd a tanítások magyarul is, mert Cotisoval mindent fölvettünk.
Jó nekünk itt lenni és a szívünkben elhoztunk mindenkit!
Ahogy Johannes Hartl a mai tanításban is kiemelte: élet és halál kérdése, hogy kit imádunk! Minden gondra a válasz: tegyük Istent az őt megillető első helyre és minden mást megkapunk ráadásként!
Amen!