2017. június 1., csütörtök

Békességóhajtás



Húsvét éjjelén a feltámadást ünnepelve többek között békességért is imádkoztunk. Akkor ütött szöget a fejembe, hogy is állunk a békességgel? Vajon mindannyian egyre gondolunk, amikor a békét kérjük Istentől?
A keresztényüldözések hírei megdermesztik a szívemet és hálát adok, hogy itt, a békés Európában élhetek. Pedig Európa békéje van olyan háború, mint a fegyveres harcok szerte a világon. Harc folyik az emberekért, a gondolataikért, a figyelmükért, a szavazatukért, a kattintásaikért – a mélyben azonban egy a cél: „borulj le előttem, és én neked adom e világ gazdagságát”. Vonuljunk ki ebből a világból?
Daniel Kolenda a „Krisztust minden nemzetnek” (CfaN) misszió vezetője azt mondja: túl sok gyülekezet imádkozik úgy megújulásért, hogy közben az ajtajukon kint van a tábla: Kérem, ne zavarjanak! Erről beszél a pápa megválasztása óta: nyissuk ki a szívünk és a templomaink ajtaját, menjünk ki, akkor is, ha így esetleg bepiszkoljuk magunkat. Hogy lesz ebből béke? 

Hogy lesz abból béke, ha az egyházak még önmagukkal sem tudnak egységben lenni, nemhogy egymással? Hogy lesz abból béke, ha nem tudunk egymással beszélgetni, vitázni, csak mérgezett nyilakat lődözünk mindenkire; ha csak előítéletekkel felcímkézett dobozokba osztályozzuk az embereket; ha eleve képtelen ígéretekkel áltatjuk egymást és önmagunkat?

Ebből nem lesz béke. De van egy másik út, egy kicsi ösvény, sőt Lisieuxi Terézke szerint egy lift, amelybe térden állva lehet beszállni és egyenest a Békességhez visz. Mindenütt van ajtaja, mert mindegyikünk szívében ott van ez az ajtó. Megkönnyíti a belépést a csend, legyen az egy erdő mélyén vagy egy kápolnában. És ha belépsz egy időre, kihozhatod a békességet magadban - mindig az aznapra valót.