Tekintetek kereszttüzében
Egy barátnőm panaszolja, hogy nem szívesen megy az eddigi
gyülekezetébe, mert amióta a családjában gondok vannak, úgy érzi, ferde szemmel
néznek rá sokan. A kicsi lányom panaszolja, hogy az oviban kinevették a kedvenc
játékát, mondván, olyan „babás”. Nagymamánk fél a „falu szájától”, mit
mondanak, ha nem elég tiszta az udvar, rendes a ház.
Tekintetek kereszttüzében élünk, számtalan elvárásnak
igyekszünk megfelelni folyamatosan, ráadásul ezek az elvárások sokszor
egymásnak is ellentmondanak. Egyszerre kellene maximumot nyújtani a szakmában
és családban; folyvást elérhetőnek ugyanakkor kiegyensúlyozottnak lenni; fiatalon
tapasztalattal rendelkezni, idősebbként rugalmasnak, lendületesnek maradni… Bár lassacskán újra becsülete van a
tapasztalatnak, az ősz fejnek, azért aki ad magára, az ötvenévesen is
harmincötnek igyekszik látszani. Segítséget ígérnek a csodabogyók, csodakencék,
csodatornák – egész iparágat tart el a szépségre vágyók igyekezete.
Gyerekeink is hamar megtanulják, hogy figyelni kell, ki mit
szól, és alkalmazkodni, megfelelni lehetőleg mindenütt. Ehhez az
alkalmazkodáshoz persze az is hozzá tartozik, hogy magunkban, meg néha hangosan
is, bosszúsan szidjuk a szabályokat, eredjenek azok bár a főnöktől vagy a
kollégáktól, a tanároktól vagy az osztálytársaktól, a szomszédoktól vagy a
rokonoktól. A kívánalmakat tehát általában nem fogadjuk el, csak a látszatot igyekszünk
fenntartani.
Érdekes felismerése a neurológia tudományának, hogy a
jutalmazás-büntetés hagyományos és „jól bevált” módszerei is ezt a
látszatfenntartást szolgálják illetve érik el csupán. Gerald Hüther, német agykutató hazájában igyekszik minél több
pedagógust és munkahelyi vezetőt meggyőzni arról, hogy sokkal eredményesebb
lesz a diákok illetve az alkalmazottak munkája, ha nem motivációnak csúfolt
fenyegetésekkel vagy ígéretekkel próbálják kipréselni belőlük a kívánalmak
teljesítését, hanem értelmes célt felmutatva meghívják és biztatva inspirálják
őket. Kifejti, hogy a kíváncsi gyerekeket nem a kamaszodás teszi az
iskolarendszer fásult elszenvedőivé, hanem az, ha szabvány-követelmények
skatulyáiba igyekszünk őket begyömöszölni, lenyirbálva a kilógó szárnyakat,
miközben nemigen mutatunk nekik olyan célt, amely megérné az erőfeszítést. Mi
felnőttek is kedvetlenül dolgozunk, ha kamerák figyelik, hány percet töltünk az
étkezőben vagy a mosdóban, ha hatalmas, egylégterű irodákban állandóan árgus
szemek lesik, nem lazítunk-e, nem beszélgetünk-e.
Az ilyen, ellenőrzésen és fenyegetettségen alapuló rendszer
agyonnyomja a találékonyságot, a kezdeményezőkészséget, az önállóságot, hosszú
távon az emberséget is. Hüther szerint, bár a háborúkkal, diktatúrákkal teli
huszadik századnak jól jöttek a gépként irányítható tömegek, a harmadik évezred
kihívásainak ezzel a mentalitással, ezzel a hozzáállással nem lehet megfelelni.
Amit helyette szorgalmaz az agykutató: együttműködésre kész és képes, az új
gondolatokra nyitott, kreatív emberek kellenek, méghozzá egyre többen. Sajnos a
tudomány minden igyekezete ellenére a középszerűség látszik felülkerekedni, a
fősodor nem e pozitív változások felé viszi az árral úszókat.
Az augsburgi Imádság Háza imakonferenciáján hallottam ennek a
„kórságnak” legjobb ellenszerét: próbáljunk meg tudatosan kilépni a számtalan
tekintet sugarából, vonuljunk vissza a „belső kamránkba”. Valahol olvastam,
hogy néhány nagyvárosban, forgalmasabb helyeken kialakítottak „csend-szobákat”,
ahová betérhet a zajtól elcsigázott járókelő. Ilyennek képzelem ezt a
visszavonulást. Mint reflektorok éles fényei után a felkelő nap szelíd sugara.
Itt, a belső kamrában egyetlen szempár lát minket, egyedül a Teremtőé, és ez a
szempár szeretettel, vágyakozással tekint ránk, ahogyan egy jó szülő néz
cseperedő gyermekére. Nem követel, hanem remél. Nem fürkész, hanem simogat. Nem
ellenőriz, hanem biztat. Nem perzsel, hanem melenget. Nem megítél, hanem
értékel. Nem noszogat, hanem hívogat.
Meggyőződésem, hogy az emberi igyekezet csakis a Mindenható
tekintetének sugarában, az Ő vezetése alatt lesz képes mindarra a szép és nemes
dologra, melyekről az igazi művészek és tudósok álmodnak. Lépjünk be tehát
minél gyakrabban, minél tartósabban ebbe a csodálatos fénysugárba és vigyük
magunkkal a világosságát a világba.
