Memento mori - Mindenszentek előtt...

Memento mori!

 Mottó: 

     Mért legyek én tisztességes?

     Kiterítenek úgyis!

     Mért ne legyek tisztességes!

     Kiterítenek úgyis.

(József Attila: Két hexameter 1936.)

Jó pár éve már, hogy egyik karácsonykor megleptük magunkat egy IKEA-s polccal, majd az ünnep után közösen „legóztunk“ az új bútorral. Akkor tízéves Panna lányunk egyszer csak belehuppant az üressé vált nagy dobozba, még a fedelét is magára hajtotta: „Anya, nézd, koporsó!”

Persze ilyenkor mit mond az ember elsőre: „Ugyan, édesem, ezzel nem jó tréfálni! Sokat kell még addig élned!”

Aztán hirtelen eszembe jutottak a karthauziak. Talán csak Jókai élénk fantáziájának terméke a némasági fogadalmat tett, éjszakánként koporsóban alvó szerzetes, aki egyedül ezt a mondatot ejti ki a száján: emlékezz a halálra! Mondtam is Pankának: „hát tudod, voltak szerzetesek, akik minden este belefeküdtek a leendő koporsójukba…”

Igen erőteljes az üzenet: nap mint nap legyünk tudatában, hogy életünk ezen a földön véges. Egy csapásra megváltozott a hangulat, az addigi csevegés helyébe igazi beszélgetés lépett.

Meghökkentő talán egy gyerekkel a halálról beszélgetni, de előbb-utóbb rákényszerülünk, akár egy rokon elvesztése, akár egy út közben látott baleset vagy a napi hírek kapcsán. Persze el lehet intézni a kérdést gyorsan is, de tapasztalatom szerint az a jobb, ha gyerekeinknek minden „kínos” kérdésről – legyen az a gólya és a babák összefüggése, a válás vagy a napi hírek – az igazságot mondjuk el, mindig a maguk szintjén megfogalmazva. Ennek megfelelően a hitünk szerinti igazságot ismerik a mi gyerekeink is, és öröm látni, mennyire magától értetődően beszélnek a halálról és az utána következő örök életről.

Vajon mi, felnőttek tudunk-e ilyen természetesen viszonyulni az elmúláshoz? Azt hiszem, legtöbben nem szeretünk róla sokat elmélkedni, inkább elhessegetjük magunktól a gondolatot, hogy egyszer mi is eltávozunk ebből a világból. Kényelmesnek tűnik ez a megoldás, de csak halogatása az egész életünk szempontjából döntő jelentőségű kérdésnek: mi következik azután?

A mai civilizációt joggal nevezik a halál kultúrájának. Lépten-nyomon találkozunk véres képekkel, nem is kell hozzá akciófilmet néznünk, csak a napi híradót. A halál megszokott, mindennapi fogalomként szerepel a szótárunkban, anélkül, hogy valóban felfognánk a jelentését. Nem szívesen gondolunk bele, hogy a halálba vezet az az út, amelyen a mai civilizáció egyre gyorsabban rohan – mondván:  „kiterítenek úgyis”, ha már meghalunk, legalább addig szórakozzunk jól.

Hiszen, ha a halállal minden véget ér, akkor az ember csak az anyag különleges, de múlandó állapota, egy hihetetlenül bonyolult, de végső soron céltalan képződmény, élete a hatalmas világegyetem évmilliárdjaiban mindössze egy röpke villanás. Akkor pedig abban a – jó esetben – nyolcvan-száz esztendőben kell minél többet „élnünk”, amit a földön eltölthetünk. S akkor a szenvedés, a nehézségek mind megrabolnak bennünket, megfosztanak az amúgy is rövidre szabott élvezet egy részétől.

Így értelmét veszti a szeretet, a hűség, az áldozatkészség, a türelem, az erkölcs – és csak az érdek, a pillanatnyi, minél hamarabb megkaparintható élvezet és haszon számít. Rettenetes kép rajzolódik elénk, ha következetesen végiggondoljuk, mit ér az élet, ha nem örök. Ez a rettenetes kép immár csaknem teljesen megvalósul: az emberek árucikké nyomorítják önmagukat és egymást, reményvesztett emberek eldobják maguktól az életet, kétségbeesett édesanyák elvetik magzataikat, rémisztő sebességgel irtjuk magunk körül az életet, nem csupán az élővilágot, de önmagunkat is. Rohanunk egyre veszettebb tempóban – csak a legfontosabb kérdésre nincs válasz: mi végre mindez?

Gondoljunk bele a másik lehetőségbe is: ha az ember örök életre születik, ha a testi halál átmenet egy új, tökéletes életbe, akkor a földi lét voltaképpen készülődés a valódi életre, tanulópálya, növekedés, hogy az örök létben otthon lehessünk. Akkor talán azért vagyunk a világon, hogy valaha otthon lehessünk – a mennyben.

Immár bizonyított tény, hogy az emberiség egyetlen nagy család, a genetika tudománya megkérdőjelezhetetlen érvekkel alátámasztja az évezredes hitet, hogy az emberek mindnyájan testvérek. Azaz egyetlen család gyermekei, a családfő pedig ki lehetne más, mint a Teremtő.

Ha így áll a dolog az ember eredetével, akkor nem lehet mégsem véletlen, értelmetlen, céltalan a léte; akkor van Valaki, aki figyel ránk, számon tart bennünket, sőt számon tartja hajunk minden szálát, de még a kis verebekre is gondja van. Ha pedig a Mindenható, a Teremtő viseli gondunkat, akkor nem történhet az életünkben semmi, amiről ne tudna. Így értelmet nyer még a szenvedés, a küzdelem is: mint edzés, erősítés, felkészülés a ránk váró örök hivatásra. És ha a lényeg ott vár bennünket, a halál kapuján túl, akkor nem itt kell megtalálnunk a teljességet, akkor nem kell beérnünk múlandó élvezetekkel, romlandó kincsekkel. Ha az Élet maga a Szeretet, akkor a szeretetnek van igazán értelme, akkor az ajándékozás a legnagyobb érték, akkor igaza volt Karol Wojtylanak, akkor valóban a szeretet civilizációját kell felépítenünk a halál kultúrája helyett, és akkor a földi élet egyre jobban hasonlít majd a mennyeire.

Megjelent a Family Magazin II/1. számában