Memento mori!
Mottó:
Mért legyek én tisztességes?
Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes!
Kiterítenek úgyis.
(József Attila: Két hexameter 1936.)
Jó pár éve már, hogy egyik karácsonykor megleptük
magunkat egy IKEA-s polccal, majd az ünnep után közösen „legóztunk“ az új
bútorral. Akkor tízéves Panna lányunk egyszer csak belehuppant az üressé vált nagy
dobozba, még a fedelét is magára hajtotta: „Anya, nézd, koporsó!”
Persze ilyenkor mit mond
az ember elsőre: „Ugyan, édesem, ezzel nem jó tréfálni! Sokat kell még addig
élned!”
Aztán hirtelen eszembe
jutottak a karthauziak. Talán csak Jókai élénk fantáziájának terméke a némasági
fogadalmat tett, éjszakánként koporsóban alvó szerzetes, aki egyedül ezt a
mondatot ejti ki a száján: emlékezz a halálra! Mondtam is Pankának: „hát tudod,
voltak szerzetesek, akik minden este belefeküdtek a leendő koporsójukba…”
Igen erőteljes az üzenet:
nap mint nap legyünk tudatában, hogy életünk ezen a földön véges. Egy csapásra
megváltozott a hangulat, az addigi csevegés helyébe igazi beszélgetés lépett.
Meghökkentő talán egy
gyerekkel a halálról beszélgetni, de előbb-utóbb rákényszerülünk, akár egy
rokon elvesztése, akár egy út közben látott baleset vagy a napi hírek kapcsán. Persze
el lehet intézni a kérdést gyorsan is, de tapasztalatom szerint az a jobb, ha
gyerekeinknek minden „kínos” kérdésről – legyen az a gólya és a babák
összefüggése, a válás vagy a napi hírek – az igazságot mondjuk el, mindig a
maguk szintjén megfogalmazva. Ennek megfelelően a hitünk szerinti igazságot
ismerik a mi gyerekeink is, és öröm látni, mennyire magától értetődően
beszélnek a halálról és az utána következő örök életről.
Vajon mi, felnőttek
tudunk-e ilyen természetesen viszonyulni az elmúláshoz? Azt hiszem, legtöbben
nem szeretünk róla sokat elmélkedni, inkább elhessegetjük magunktól a
gondolatot, hogy egyszer mi is eltávozunk ebből a világból. Kényelmesnek tűnik
ez a megoldás, de csak halogatása az egész életünk szempontjából döntő
jelentőségű kérdésnek: mi következik azután?
A mai civilizációt joggal
nevezik a halál kultúrájának. Lépten-nyomon találkozunk véres képekkel, nem is
kell hozzá akciófilmet néznünk, csak a napi híradót. A halál megszokott,
mindennapi fogalomként szerepel a szótárunkban, anélkül, hogy valóban
felfognánk a jelentését. Nem szívesen gondolunk bele, hogy a halálba vezet az
az út, amelyen a mai civilizáció egyre gyorsabban rohan – mondván: „kiterítenek úgyis”, ha már meghalunk,
legalább addig szórakozzunk jól.
Hiszen, ha a halállal
minden véget ér, akkor az ember csak az anyag különleges, de múlandó állapota,
egy hihetetlenül bonyolult, de végső soron céltalan képződmény, élete a
hatalmas világegyetem évmilliárdjaiban mindössze egy röpke villanás. Akkor
pedig abban a – jó esetben – nyolcvan-száz esztendőben kell minél többet
„élnünk”, amit a földön eltölthetünk. S akkor a szenvedés, a nehézségek mind
megrabolnak bennünket, megfosztanak az amúgy is rövidre szabott élvezet egy
részétől.
Így értelmét veszti a
szeretet, a hűség, az áldozatkészség, a türelem, az erkölcs – és csak az érdek,
a pillanatnyi, minél hamarabb megkaparintható élvezet és haszon számít.
Rettenetes kép rajzolódik elénk, ha következetesen végiggondoljuk, mit ér az
élet, ha nem örök. Ez a rettenetes kép immár csaknem teljesen megvalósul: az
emberek árucikké nyomorítják önmagukat és egymást, reményvesztett emberek eldobják
maguktól az életet, kétségbeesett édesanyák elvetik magzataikat, rémisztő
sebességgel irtjuk magunk körül az életet, nem csupán az élővilágot, de
önmagunkat is. Rohanunk egyre veszettebb tempóban – csak a legfontosabb
kérdésre nincs válasz: mi végre mindez?
Gondoljunk bele a másik
lehetőségbe is: ha az ember örök életre születik, ha a testi halál átmenet egy
új, tökéletes életbe, akkor a földi lét voltaképpen készülődés a valódi életre,
tanulópálya, növekedés, hogy az örök létben otthon lehessünk. Akkor talán azért
vagyunk a világon, hogy valaha otthon lehessünk – a mennyben.
Immár bizonyított tény,
hogy az emberiség egyetlen nagy család, a genetika tudománya
megkérdőjelezhetetlen érvekkel alátámasztja az évezredes hitet, hogy az emberek
mindnyájan testvérek. Azaz egyetlen család gyermekei, a családfő pedig ki
lehetne más, mint a Teremtő.
Ha így áll a dolog az
ember eredetével, akkor nem lehet mégsem véletlen, értelmetlen, céltalan a
léte; akkor van Valaki, aki figyel ránk, számon tart bennünket, sőt számon
tartja hajunk minden szálát, de még a kis verebekre is gondja van. Ha pedig a Mindenható,
a Teremtő viseli gondunkat, akkor nem történhet az életünkben semmi, amiről ne
tudna. Így értelmet nyer még a szenvedés, a küzdelem is: mint edzés, erősítés,
felkészülés a ránk váró örök hivatásra. És ha a lényeg ott vár bennünket, a
halál kapuján túl, akkor nem itt kell megtalálnunk a teljességet, akkor nem
kell beérnünk múlandó élvezetekkel, romlandó kincsekkel. Ha az Élet maga a
Szeretet, akkor a szeretetnek van igazán értelme, akkor az ajándékozás a
legnagyobb érték, akkor igaza volt Karol Wojtylanak, akkor valóban a szeretet
civilizációját kell felépítenünk a halál kultúrája helyett, és akkor a földi
élet egyre jobban hasonlít majd a mennyeire.
Megjelent a Family Magazin II/1. számában
Megjelent a Family Magazin II/1. számában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése