Tekintetek kereszttüzében

Tekintetek kereszttüzében

Egy barátnőm panaszolja, hogy nem szívesen megy az eddigi gyülekezetébe, mert amióta a családjában gondok vannak, úgy érzi, ferde szemmel néznek rá sokan. A kicsi lányom panaszolja, hogy az oviban kinevették a kedvenc játékát, mondván, olyan „babás”. Nagymamánk fél a „falu szájától”, mit mondanak, ha nem elég tiszta az udvar, rendes a ház.

Tekintetek kereszttüzében élünk, számtalan elvárásnak igyekszünk megfelelni folyamatosan, ráadásul ezek az elvárások sokszor egymásnak is ellentmondanak. Egyszerre kellene maximumot nyújtani a szakmában és családban; folyvást elérhetőnek ugyanakkor kiegyensúlyozottnak lenni; fiatalon tapasztalattal rendelkezni, idősebbként rugalmasnak, lendületesnek maradni…  Bár lassacskán újra becsülete van a tapasztalatnak, az ősz fejnek, azért aki ad magára, az ötvenévesen is harmincötnek igyekszik látszani. Segítséget ígérnek a csodabogyók, csodakencék, csodatornák – egész iparágat tart el a szépségre vágyók igyekezete. 

Gyerekeink is hamar megtanulják, hogy figyelni kell, ki mit szól, és alkalmazkodni, megfelelni lehetőleg mindenütt. Ehhez az alkalmazkodáshoz persze az is hozzá tartozik, hogy magunkban, meg néha hangosan is, bosszúsan szidjuk a szabályokat, eredjenek azok bár a főnöktől vagy a kollégáktól, a tanároktól vagy az osztálytársaktól, a szomszédoktól vagy a rokonoktól. A kívánalmakat tehát általában nem fogadjuk el, csak a látszatot igyekszünk fenntartani.

Érdekes felismerése a neurológia tudományának, hogy a jutalmazás-büntetés hagyományos és „jól bevált” módszerei is ezt a látszatfenntartást szolgálják illetve érik el csupán. Gerald Hüther, német agykutató hazájában igyekszik minél több pedagógust és munkahelyi vezetőt meggyőzni arról, hogy sokkal eredményesebb lesz a diákok illetve az alkalmazottak munkája, ha nem motivációnak csúfolt fenyegetésekkel vagy ígéretekkel próbálják kipréselni belőlük a kívánalmak teljesítését, hanem értelmes célt felmutatva meghívják és biztatva inspirálják őket. Kifejti, hogy a kíváncsi gyerekeket nem a kamaszodás teszi az iskolarendszer fásult elszenvedőivé, hanem az, ha szabvány-követelmények skatulyáiba igyekszünk őket begyömöszölni, lenyirbálva a kilógó szárnyakat, miközben nemigen mutatunk nekik olyan célt, amely megérné az erőfeszítést. Mi felnőttek is kedvetlenül dolgozunk, ha kamerák figyelik, hány percet töltünk az étkezőben vagy a mosdóban, ha hatalmas, egylégterű irodákban állandóan árgus szemek lesik, nem lazítunk-e, nem beszélgetünk-e.  

Az ilyen, ellenőrzésen és fenyegetettségen alapuló rendszer agyonnyomja a találékonyságot, a kezdeményezőkészséget, az önállóságot, hosszú távon az emberséget is. Hüther szerint, bár a háborúkkal, diktatúrákkal teli huszadik századnak jól jöttek a gépként irányítható tömegek, a harmadik évezred kihívásainak ezzel a mentalitással, ezzel a hozzáállással nem lehet megfelelni. Amit helyette szorgalmaz az agykutató: együttműködésre kész és képes, az új gondolatokra nyitott, kreatív emberek kellenek, méghozzá egyre többen. Sajnos a tudomány minden igyekezete ellenére a középszerűség látszik felülkerekedni, a fősodor nem e pozitív változások felé viszi az árral úszókat.

Az augsburgi Imádság Háza imakonferenciáján hallottam ennek a „kórságnak” legjobb ellenszerét: próbáljunk meg tudatosan kilépni a számtalan tekintet sugarából, vonuljunk vissza a „belső kamránkba”. Valahol olvastam, hogy néhány nagyvárosban, forgalmasabb helyeken kialakítottak „csend-szobákat”, ahová betérhet a zajtól elcsigázott járókelő. Ilyennek képzelem ezt a visszavonulást. Mint reflektorok éles fényei után a felkelő nap szelíd sugara. Itt, a belső kamrában egyetlen szempár lát minket, egyedül a Teremtőé, és ez a szempár szeretettel, vágyakozással tekint ránk, ahogyan egy jó szülő néz cseperedő gyermekére. Nem követel, hanem remél. Nem fürkész, hanem simogat. Nem ellenőriz, hanem biztat. Nem perzsel, hanem melenget. Nem megítél, hanem értékel. Nem noszogat, hanem hívogat.

Meggyőződésem, hogy az emberi igyekezet csakis a Mindenható tekintetének sugarában, az Ő vezetése alatt lesz képes mindarra a szép és nemes dologra, melyekről az igazi művészek és tudósok álmodnak. Lépjünk be tehát minél gyakrabban, minél tartósabban ebbe a csodálatos fénysugárba és vigyük magunkkal a világosságát a világba.

Megjelent a Family Magazin 2016/I. számában

Könyv-fordítás

Leadtam egy megtisztelő és igen kemény munkámat, egy kassai holokauszt-túlélő bácsi könyvét fordítottam németre, mert a tübingeni TOS gyülekezet ki fogja adni hamarosan.
Nagy feladat volt, nagy ajándék, súlyos ajándék - még olvasni is sok.
Yehuda Berkovits Auschwitz-Birkenauban "ünnepelte" a 14. születésnapját 1944. decemberében és végigszenvedte a halálmenetet 1945. januárjában, hóban-fagyban, Birkenauból Buchenwaldba. Talán az tartotta életben, hogy életben akarta tartani az édesapját. A hátán cipelte már ott, a menetben is, majd a felszabadulás után haza, Kassára.
Ami engem nagyon szíven ütött - a sok testi kín mellett - az a szörnyűség, hogy Kassán a szomszédok közül többen is azzal fogadták:
- Hát te túlélted? - a folytatást inkább csak a hangsúly árulta el, de akadt, aki ki is mondta: Hiszen neked ott kellett volna pusztulnod...

Persze voltak sokan emberséges emberek, akik segítették, róluk szeretettel emlékezik, de mégis rettenetes.
Hálás vagyok II. János Pál pápánkért, hogy mindannyiunk nevében bocsánatot kért annyi borzasztó gondolatért, tettért - adja Isten, hogy a szívünkben mindannyian ki tudjuk mondani ezt a bocsánatkérést és tiszta legyen a szívünk, a szeretet űzzön ki minden gyűlöletet és félelmet!

Ferenc pápánk tegnapi tanításából:

  Ez az a logika, amely Jézus küldetését és az egyház küldetését vezeti: megkeresni, „halászni” férfiakat és nőket, nem téríteni, hanem visszaadni mindenkinek a teljes méltóságot és szabadságot a bűnbocsánat által. Ez a kereszténység lényege: terjeszteni Isten újjászülő és ingyenes szeretetét, befogadóan és irgalmasan viselkedve mindenkivel, hogy mindenki találkozhasson Isten gyengédségével, és mindenkinek teljes élete legyen. 

Igen! A húsvéti előkészületünknek is erről kellene szólnia, hogy van bocsánat, nem kell a bűnt eltagadni, szépíteni, kimagyarázni, hanem egyszerűen kimondani. Persze ez nem olyan egyszerű, mert olyan szokatlan. De talán az a fő félelmünk, hogy ha kimondjuk, elismerjük a bűnösségünket, akkor, mint az emberi bíróságon, elítélnek. Csakhogy míg a földi viszonyok között az ártatlanság véleme a mérvadó, azaz a bűnösséget bizonyítani kell, addig Isten pontosan tud mindent, de Ő nem elítélni, hanem megmenteni, meggyógyítani akar. Mi meg takargatjuk a sebeinket előle...
Biztos, hogy a gyógyulás egynémely dédelgetett rossz szokásunk elvesztésével jár. Van, hogy Isten szinte egy csapásra szabaddá tesz egy bűnös szokástól, függőségtől, más gyengeségeinket meg nem veszi el, ahogy Pálnak is megmarad a tövis - ez a küszködés segít, hogy Isten irgalmába kapaszkodjunk továbbra is. Úgy érzem, Istennek az a legfontosabb, hogy Vele legyünk. Akkor tud nagy dolgokat ránk bízni. Mi meg sokszor magunk akarunk nagy dolgokat tenni, hogy imponáljunk Istennek. Kicsit vicces igyekezet. 
Milyen jó, hogy a mennyek országa a gyermekeké, hála Neked, irgalmas Apukánk! \○/

MEHR2016

Csak egy rövid bejegyzés:
Itt vagyunk Augsburgban a vásárközpontban, ahol 6000 ember keresi Jézus személyes jelenlétét, ujjong és imádja az élet Urát, aki egyedül méltó az imádatra!
Sajnos a web stream csak németül működik, de fönt lesznek majd a tanítások magyarul is, mert Cotisoval mindent fölvettünk.
Jó nekünk itt lenni és a szívünkben elhoztunk mindenkit!
Ahogy Johannes Hartl a mai tanításban is kiemelte: élet és halál kérdése, hogy kit imádunk! Minden gondra a válasz: tegyük Istent az őt megillető első helyre és minden mást megkapunk ráadásként!
Amen!