Elég volt 500 év

Lassan fél éve történt ez a történelmi jelentőségű esemény, jó ha tudunk róla, és imádkozzunk, hogy itthon is elinduljon a kiengesztelődés, a gyógyulás:

Az emlékek gyógyulása

Hildesheim 2017 – szellemi falak leomlása

2017. március 11. – Hildesheim – nem mindennapi istentisztelet helyszíne volt a város a reformáció 500. évében. Jelen volt az evangélikus és a katolikus egyházi vezetők mellett az államelnök, a szövetségi parlament elnöke sőt a kancellárasszony is. Mondhatni, az esemény a berlini fal 1989-es leomlása, a politikai falbontás után egy új, ezúttal szellemi falbontást jelent.

Az eddigi jubileumoktól eltérően az 500 éves évfordulón az ünneplés nem elhatárolódó és polemizáló, hanem immár a nagy közös értékeket keresik együtt evangélikusok és katolikusok. Hálával, kölcsönös megbecsüléssel és a megbánás szellemében zajlanak a találkozók, megemlékezések.

Évek óta mindkét felekezet részéről sokan tartottak bűnbánatot saját egyházuk nevében és imádkoztak a gyógyulásért. Külön „szerencse”, hogy a két nagy egyház jelenlegi vezetői nem csak földrajzi, de lelki értelemben is közel vannak egymáshoz. Mind Bedford-Strohm evangélikus püspöknek, a Németországi Protestáns Egyház elnökének, mind Reinhard Marx katolikus püspöknek, a Német Püspöki Konferencia elnökének Münchenben van a székhelye és már 2015-ben elhatározták, hogy a jubileumi évben szűk felekezeti ünnep helyett közös Krisztus-ünnepet fognak ülni. Ennek megfelelően kidolgoztak egy közös dokumentumot, amelyben bűnbánati és kiengesztelődési istentiszteletekre hívják mindkét felekezetet Németország-szerte.

2016. október 31-e emlékezetes állomása a gyógyulási folyamatnak, történelmi eseménynek számít, hogy ekkor a pápa aktívan részt vett és közreműködött a Lutheránus Világszövetség reformációnapi istentiszteletén a svédországi Lundban.

A hildesheimi istentisztelet helyszíne is különleges, a Szent Mihály templom Németország legrégibb szimultán temploma, amelyet – bár 2006-ig fallal és vaskapuval elválasztott két külön részben, de mindkét felekezet használt. Az ezeréves templomban történt meg 1517. óta első alkalommal, hogy a két nagy egyház képviselői korlátozások nélkül hivatalosan beismerték bűneiket, bocsánatot kértek és nyilvánosan elkötelezték magukat a kiengesztelődési folyamat mellett.

Különösen fontos, hogy minderre Németországban került sor, ahol a XVI. században a nyugati egyház egysége megbomlott és e szakadás után még sok további törés és szétválás történt az evangélikus közösségen belül is. A szakadás Európából elterjedt az egész világon, épp ezért logikus és szükséges, hogy Európából, pontosan Európa központjából induljon a gyógyulás. Fontos volt az állami vezetők részvétele is, hiszen annak idején a német választófejedelmek aktív résztvevői és formálói voltak mind a reformációnak mind az ellenreformációnak.

Márciusban Hildesheimban elindult egy folyamat, most az a feladatunk, hogy helyi szinten is dolgozzunk az egységért baráti, gyülekezetek közötti kapcsolatok útján, illetve az evangélikus egyház és a szabadegyházak közötti hivatalos kiengesztelődésért.

Ebben mintát adhat a Hildesheimban elhangzott Közös bűnvallás:

Jézus Krisztus, élő Isten Fia,
Üdvözítőnk, Reménységünk, Megváltónk:
Eléd jövünk megosztottságunk terhével, múltunk árnyaival.
Eléd jövünk szégyenkezve és gyászolva a viszályunk okozta szenvedés miatt.
Beismerjük Előtted bűnünket, és nyomorúságunkban Hozzád kiáltunk.
Nem ismerünk más menedéket, mint a Te kimeríthetetlen irgalmadat.
Bocsátsd meg mindazt, ami elválaszt bennünket Tőled és egymástól.
Igazságod világosságánál elismerjük saját kudarcainkat:
hogy híjával vagyunk a tapintatosságnak és a testvériességnek,
híjával az egymás iránti gondoskodásnak és tiszteletnek.
Add nekünk a kiengesztelődés Lelkét, Ő vegye el mindazt, ami elválaszt,
Ő vezesse lépteinket, hogy hitelesen haladhassunk az Egyház egysége felé.
Jézus Krisztus, Üdvözítőnk, Reménységünk, Megváltónk:
Te légy a kenyér, amely minket éltet,
Te légy a világosság, hogy lássunk,
Te légy az út, amelyen járjunk.
Amen

A német Charisma Magazin 2017. III. negyedévi száma nyomán

Békességóhajtás

Húsvét éjjelén a feltámadást ünnepelve többek között békességért is imádkoztunk. Akkor ütött szöget a fejembe, hogy is állunk a békességgel? Vajon mindannyian egyre gondolunk, amikor a békét kérjük Istentől?

A keresztényüldözések hírei megdermesztik a szívemet és hálát adok, hogy itt, a békés Európában élhetek. Pedig Európa békéje van olyan háború, mint a fegyveres harcok szerte a világon. Harc folyik az emberekért, a gondolataikért, a figyelmükért, a szavazatukért, a kattintásaikért – a mélyben azonban egy a cél: „borulj le előttem, és én neked adom e világ gazdagságát”. Vonuljunk ki ebből a világból?

Daniel Kolenda a „Krisztust minden nemzetnek” (CfaN) misszió vezetője azt mondja: túl sok gyülekezet imádkozik úgy megújulásért, hogy közben az ajtajukon kint van a tábla: Kérem, ne zavarjanak! Erről beszél a pápa megválasztása óta: nyissuk ki a szívünk és a templomaink ajtaját, menjünk ki, akkor is, ha így esetleg bepiszkoljuk magunkat. Hogy lesz ebből béke? 

Hogy lesz abból béke, ha az egyházak még önmagukkal sem tudnak egységben lenni, nemhogy egymással? Hogy lesz abból béke, ha nem tudunk egymással beszélgetni, vitázni, csak mérgezett nyilakat lődözünk mindenkire; ha csak előítéletekkel felcímkézett dobozokba osztályozzuk az embereket; ha eleve képtelen ígéretekkel áltatjuk egymást és önmagunkat?

Ebből nem lesz béke. De van egy másik út, egy kicsi ösvény, sőt Lisieuxi Terézke szerint egy lift, amelybe térden állva lehet beszállni és egyenest a Békességhez visz. Mindenütt van ajtaja, mert mindegyikünk szívében ott van ez az ajtó. Megkönnyíti a belépést a csend, legyen az egy erdő mélyén vagy egy kápolnában. És ha belépsz egy időre, kihozhatod a békességet magadban - mindig az aznapra valót.

Memento mori - Mindenszentek előtt...

Memento mori!

 Mottó: 

     Mért legyek én tisztességes?

     Kiterítenek úgyis!

     Mért ne legyek tisztességes!

     Kiterítenek úgyis.

(József Attila: Két hexameter 1936.)

Jó pár éve már, hogy egyik karácsonykor megleptük magunkat egy IKEA-s polccal, majd az ünnep után közösen „legóztunk“ az új bútorral. Akkor tízéves Panna lányunk egyszer csak belehuppant az üressé vált nagy dobozba, még a fedelét is magára hajtotta: „Anya, nézd, koporsó!”

Persze ilyenkor mit mond az ember elsőre: „Ugyan, édesem, ezzel nem jó tréfálni! Sokat kell még addig élned!”

Aztán hirtelen eszembe jutottak a karthauziak. Talán csak Jókai élénk fantáziájának terméke a némasági fogadalmat tett, éjszakánként koporsóban alvó szerzetes, aki egyedül ezt a mondatot ejti ki a száján: emlékezz a halálra! Mondtam is Pankának: „hát tudod, voltak szerzetesek, akik minden este belefeküdtek a leendő koporsójukba…”

Igen erőteljes az üzenet: nap mint nap legyünk tudatában, hogy életünk ezen a földön véges. Egy csapásra megváltozott a hangulat, az addigi csevegés helyébe igazi beszélgetés lépett.

Meghökkentő talán egy gyerekkel a halálról beszélgetni, de előbb-utóbb rákényszerülünk, akár egy rokon elvesztése, akár egy út közben látott baleset vagy a napi hírek kapcsán. Persze el lehet intézni a kérdést gyorsan is, de tapasztalatom szerint az a jobb, ha gyerekeinknek minden „kínos” kérdésről – legyen az a gólya és a babák összefüggése, a válás vagy a napi hírek – az igazságot mondjuk el, mindig a maguk szintjén megfogalmazva. Ennek megfelelően a hitünk szerinti igazságot ismerik a mi gyerekeink is, és öröm látni, mennyire magától értetődően beszélnek a halálról és az utána következő örök életről.

Vajon mi, felnőttek tudunk-e ilyen természetesen viszonyulni az elmúláshoz? Azt hiszem, legtöbben nem szeretünk róla sokat elmélkedni, inkább elhessegetjük magunktól a gondolatot, hogy egyszer mi is eltávozunk ebből a világból. Kényelmesnek tűnik ez a megoldás, de csak halogatása az egész életünk szempontjából döntő jelentőségű kérdésnek: mi következik azután?

A mai civilizációt joggal nevezik a halál kultúrájának. Lépten-nyomon találkozunk véres képekkel, nem is kell hozzá akciófilmet néznünk, csak a napi híradót. A halál megszokott, mindennapi fogalomként szerepel a szótárunkban, anélkül, hogy valóban felfognánk a jelentését. Nem szívesen gondolunk bele, hogy a halálba vezet az az út, amelyen a mai civilizáció egyre gyorsabban rohan – mondván:  „kiterítenek úgyis”, ha már meghalunk, legalább addig szórakozzunk jól.

Hiszen, ha a halállal minden véget ér, akkor az ember csak az anyag különleges, de múlandó állapota, egy hihetetlenül bonyolult, de végső soron céltalan képződmény, élete a hatalmas világegyetem évmilliárdjaiban mindössze egy röpke villanás. Akkor pedig abban a – jó esetben – nyolcvan-száz esztendőben kell minél többet „élnünk”, amit a földön eltölthetünk. S akkor a szenvedés, a nehézségek mind megrabolnak bennünket, megfosztanak az amúgy is rövidre szabott élvezet egy részétől.

Így értelmét veszti a szeretet, a hűség, az áldozatkészség, a türelem, az erkölcs – és csak az érdek, a pillanatnyi, minél hamarabb megkaparintható élvezet és haszon számít. Rettenetes kép rajzolódik elénk, ha következetesen végiggondoljuk, mit ér az élet, ha nem örök. Ez a rettenetes kép immár csaknem teljesen megvalósul: az emberek árucikké nyomorítják önmagukat és egymást, reményvesztett emberek eldobják maguktól az életet, kétségbeesett édesanyák elvetik magzataikat, rémisztő sebességgel irtjuk magunk körül az életet, nem csupán az élővilágot, de önmagunkat is. Rohanunk egyre veszettebb tempóban – csak a legfontosabb kérdésre nincs válasz: mi végre mindez?

Gondoljunk bele a másik lehetőségbe is: ha az ember örök életre születik, ha a testi halál átmenet egy új, tökéletes életbe, akkor a földi lét voltaképpen készülődés a valódi életre, tanulópálya, növekedés, hogy az örök létben otthon lehessünk. Akkor talán azért vagyunk a világon, hogy valaha otthon lehessünk – a mennyben.

Immár bizonyított tény, hogy az emberiség egyetlen nagy család, a genetika tudománya megkérdőjelezhetetlen érvekkel alátámasztja az évezredes hitet, hogy az emberek mindnyájan testvérek. Azaz egyetlen család gyermekei, a családfő pedig ki lehetne más, mint a Teremtő.

Ha így áll a dolog az ember eredetével, akkor nem lehet mégsem véletlen, értelmetlen, céltalan a léte; akkor van Valaki, aki figyel ránk, számon tart bennünket, sőt számon tartja hajunk minden szálát, de még a kis verebekre is gondja van. Ha pedig a Mindenható, a Teremtő viseli gondunkat, akkor nem történhet az életünkben semmi, amiről ne tudna. Így értelmet nyer még a szenvedés, a küzdelem is: mint edzés, erősítés, felkészülés a ránk váró örök hivatásra. És ha a lényeg ott vár bennünket, a halál kapuján túl, akkor nem itt kell megtalálnunk a teljességet, akkor nem kell beérnünk múlandó élvezetekkel, romlandó kincsekkel. Ha az Élet maga a Szeretet, akkor a szeretetnek van igazán értelme, akkor az ajándékozás a legnagyobb érték, akkor igaza volt Karol Wojtylanak, akkor valóban a szeretet civilizációját kell felépítenünk a halál kultúrája helyett, és akkor a földi élet egyre jobban hasonlít majd a mennyeire.

Megjelent a Family Magazin II/1. számában