Memento mori - Mindenszentek előtt...

Memento mori!

 Mottó: 

     Mért legyek én tisztességes?

     Kiterítenek úgyis!

     Mért ne legyek tisztességes!

     Kiterítenek úgyis.

(József Attila: Két hexameter 1936.)

Jó pár éve már, hogy egyik karácsonykor megleptük magunkat egy IKEA-s polccal, majd az ünnep után közösen „legóztunk“ az új bútorral. Akkor tízéves Panna lányunk egyszer csak belehuppant az üressé vált nagy dobozba, még a fedelét is magára hajtotta: „Anya, nézd, koporsó!”

Persze ilyenkor mit mond az ember elsőre: „Ugyan, édesem, ezzel nem jó tréfálni! Sokat kell még addig élned!”

Aztán hirtelen eszembe jutottak a karthauziak. Talán csak Jókai élénk fantáziájának terméke a némasági fogadalmat tett, éjszakánként koporsóban alvó szerzetes, aki egyedül ezt a mondatot ejti ki a száján: emlékezz a halálra! Mondtam is Pankának: „hát tudod, voltak szerzetesek, akik minden este belefeküdtek a leendő koporsójukba…”

Igen erőteljes az üzenet: nap mint nap legyünk tudatában, hogy életünk ezen a földön véges. Egy csapásra megváltozott a hangulat, az addigi csevegés helyébe igazi beszélgetés lépett.

Meghökkentő talán egy gyerekkel a halálról beszélgetni, de előbb-utóbb rákényszerülünk, akár egy rokon elvesztése, akár egy út közben látott baleset vagy a napi hírek kapcsán. Persze el lehet intézni a kérdést gyorsan is, de tapasztalatom szerint az a jobb, ha gyerekeinknek minden „kínos” kérdésről – legyen az a gólya és a babák összefüggése, a válás vagy a napi hírek – az igazságot mondjuk el, mindig a maguk szintjén megfogalmazva. Ennek megfelelően a hitünk szerinti igazságot ismerik a mi gyerekeink is, és öröm látni, mennyire magától értetődően beszélnek a halálról és az utána következő örök életről.

Vajon mi, felnőttek tudunk-e ilyen természetesen viszonyulni az elmúláshoz? Azt hiszem, legtöbben nem szeretünk róla sokat elmélkedni, inkább elhessegetjük magunktól a gondolatot, hogy egyszer mi is eltávozunk ebből a világból. Kényelmesnek tűnik ez a megoldás, de csak halogatása az egész életünk szempontjából döntő jelentőségű kérdésnek: mi következik azután?

A mai civilizációt joggal nevezik a halál kultúrájának. Lépten-nyomon találkozunk véres képekkel, nem is kell hozzá akciófilmet néznünk, csak a napi híradót. A halál megszokott, mindennapi fogalomként szerepel a szótárunkban, anélkül, hogy valóban felfognánk a jelentését. Nem szívesen gondolunk bele, hogy a halálba vezet az az út, amelyen a mai civilizáció egyre gyorsabban rohan – mondván:  „kiterítenek úgyis”, ha már meghalunk, legalább addig szórakozzunk jól.

Hiszen, ha a halállal minden véget ér, akkor az ember csak az anyag különleges, de múlandó állapota, egy hihetetlenül bonyolult, de végső soron céltalan képződmény, élete a hatalmas világegyetem évmilliárdjaiban mindössze egy röpke villanás. Akkor pedig abban a – jó esetben – nyolcvan-száz esztendőben kell minél többet „élnünk”, amit a földön eltölthetünk. S akkor a szenvedés, a nehézségek mind megrabolnak bennünket, megfosztanak az amúgy is rövidre szabott élvezet egy részétől.

Így értelmét veszti a szeretet, a hűség, az áldozatkészség, a türelem, az erkölcs – és csak az érdek, a pillanatnyi, minél hamarabb megkaparintható élvezet és haszon számít. Rettenetes kép rajzolódik elénk, ha következetesen végiggondoljuk, mit ér az élet, ha nem örök. Ez a rettenetes kép immár csaknem teljesen megvalósul: az emberek árucikké nyomorítják önmagukat és egymást, reményvesztett emberek eldobják maguktól az életet, kétségbeesett édesanyák elvetik magzataikat, rémisztő sebességgel irtjuk magunk körül az életet, nem csupán az élővilágot, de önmagunkat is. Rohanunk egyre veszettebb tempóban – csak a legfontosabb kérdésre nincs válasz: mi végre mindez?

Gondoljunk bele a másik lehetőségbe is: ha az ember örök életre születik, ha a testi halál átmenet egy új, tökéletes életbe, akkor a földi lét voltaképpen készülődés a valódi életre, tanulópálya, növekedés, hogy az örök létben otthon lehessünk. Akkor talán azért vagyunk a világon, hogy valaha otthon lehessünk – a mennyben.

Immár bizonyított tény, hogy az emberiség egyetlen nagy család, a genetika tudománya megkérdőjelezhetetlen érvekkel alátámasztja az évezredes hitet, hogy az emberek mindnyájan testvérek. Azaz egyetlen család gyermekei, a családfő pedig ki lehetne más, mint a Teremtő.

Ha így áll a dolog az ember eredetével, akkor nem lehet mégsem véletlen, értelmetlen, céltalan a léte; akkor van Valaki, aki figyel ránk, számon tart bennünket, sőt számon tartja hajunk minden szálát, de még a kis verebekre is gondja van. Ha pedig a Mindenható, a Teremtő viseli gondunkat, akkor nem történhet az életünkben semmi, amiről ne tudna. Így értelmet nyer még a szenvedés, a küzdelem is: mint edzés, erősítés, felkészülés a ránk váró örök hivatásra. És ha a lényeg ott vár bennünket, a halál kapuján túl, akkor nem itt kell megtalálnunk a teljességet, akkor nem kell beérnünk múlandó élvezetekkel, romlandó kincsekkel. Ha az Élet maga a Szeretet, akkor a szeretetnek van igazán értelme, akkor az ajándékozás a legnagyobb érték, akkor igaza volt Karol Wojtylanak, akkor valóban a szeretet civilizációját kell felépítenünk a halál kultúrája helyett, és akkor a földi élet egyre jobban hasonlít majd a mennyeire.

Megjelent a Family Magazin II/1. számában

Rejtőzködő mennyország?

Jézus kétezer éve azt mondta, elérkezett hozzánk az Isten Országa – mégsem mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán. Hol a hiba? Közösségünk nyári táborának témája a köztünk lévő mennyország, és valaki megkérdezte, tényleg közöttünk van-e - ez indította el a gondolataimat.

Tagadhatatlan, hogy a híradó, az újságok és sajnos mindennapi tapasztalataink jó része is inkább azt mutatja, hogy a bűn és a gonoszság országa van közöttünk. Ijesztő, félelmetes, botrányos és bosszantó hírekkel tele a média. Persze azt is tudjuk, hogy a beszámolók jelentős része túloz, egyoldalúan állítja be a tényeket vagy éppenséggel el is ferdíti azokat, hiszen az ilyen hírek iránt nagyobb a fizetőképes kereslet.
Milyen „szép” kifejezés! Kereslet és még fizetni is képes! Azt gondolom, itt van mindjárt egy jelentős hiba. A döntések alapja tehát egyre gyakrabban nem erkölcsi, nem is elvi, hanem egyszerűen, nyersen gazdasági. Mondhatjuk, hogy hát ez már csak így van, mi, kisemberek nem tehetünk ellene semmit. De miért ne tehetnénk?
Sok mai gondolkodó igyekszik a társadalmat ráébreszteni az erejére és felelősségére. A világ fiai tudják, hogy számít az egyes ember döntése, számítanak a kicsi lépések. Mennyivel inkább számít Isten fiainak minden lépése, mennyivel nagyobb erőt bízott az emberre a Mindenható! Ez az erő persze felelősség is. Felelősségünk és kiváltságunk, hogy a mécsest ne rejtsük a véka alá, hogy sója legyünk a földnek, kovásza a világnak. Ezeket a képeket Jézus a követőire és a köztük-bennük élő mennyországra vonatkoztatja.
Akkor hát rajtunk múlik, hogy látható-e a világban Isten országa? Isten megtette a maga lépését, emberré lett, egy lett közülünk, felvállalta a halált értünk – azonban mindez ott válik láthatóvá, érzékelhetővé, ahol az ember válaszol Isten közeledésére, akar hozzá hasonlóvá válni, engedi, hogy felemelje a kegyelem.
Úgy gondolom, az Ország annyira közöttünk, bennünk van, hogy a határvonala a szívünkben húzódik. A szavaink, a tetteink, a döntéseink jelenvalóvá tehetik a világ előtt az Országot, ha a szeretet vezérel bennünket. A szeretet, amely – sőt, inkább aki - nem a markát tartja, hanem a kezét nyújtja; örvendezik az örvendezőkkel és sír a sírókkal, nem örül a gonoszságnak, de sok bűnt eltakar és jóvá tesz, türelmes és jóságos, kedves és mértékletes. Nem követel magának többet a szükségesnél. Ahogy Pál apostol mondja, az egész teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai végre megnyilvánuljanak, hogy láthatóvá váljon az életükön keresztül a szeretet győzelme.
Sajnos a hírek, a rettenetek, de a sikerek, a csillogás, azaz a földi valóság elvonhatja a tekintetünket az Igazságról, és így történhet meg, hogy észre sem vesszük a Jelenlétet, elmegyünk mellette, és azt gondoljuk, hogy Isten a hibás. Pedig ő mindent rendelkezésünkre bocsát, amire szükségünk van. Persze nem mindent, amit megkívánunk, de mindent, ami a boldog, beteljesedett életünkhöz szükséges. Csakhogy amíg mi, keresztények nem tudjuk elhinni, hanem Istenen kérjük számon az Ország jelenlétét, addig megmarad, sőt egyre jobban elhatalmasodik a világban a félelem, a kétségbeesés; addig az Isten országa rejtve marad, és úgy fogjuk beletaposni a sárba, mint a gyöngyöket a disznók.

Veszélyes azt kérdezni: hol az Isten? Isten itt van. Az a kérdés sokkal inkább az, hogy hol vagyunk mi? Itt vagyunk, jelen vagyunk, vagy mindig elvágyódunk? Miért nem látszik rajtunk az Isten országa? Miért nem az jut eszébe a világnak rólunk, hogy de jó lenne közénk tartozni? Miért keresik a válaszokat olyan sokan kávézacc-jósoknál, halottidézőknél, szemfényvesztőknél?


Ha mi komolyan vesszük Jézus szavait, ha rábízzuk magunkat, akkor megváltozik az életünk, és ezt észre fogja venni rajtunk a világ. Ha majd megütközve azt kérdezik: Hol élsz te, minek tudsz te örülni ebben a világban? - akkor elmondhatjuk, hogy létezik egy másik világ, egy igazibb, egy teljes, egy örök élet, és nem csak a halál után, hanem már itt, közöttünk. Nyissuk ki a szemünket, nyissuk ki a szívünket, nyissuk meg a kezünket - legyünk tanúi az életünket adó szeretetnek!

(Megjelent a Family Magazin 2015/3 számában is)